Carol Ann Duffy „The Bees” című kötetéről - Írta: Landorhegyi Zoltán - Szerkesztette: Szinay Balázs (Comitatus Folyóirat, 2011. október 15.)
„Minden egyes költeménye felér egy kreatív angol leckével, mely a nyelv született ismerőit is próbára teszi” – így képzelhetjük el az EIBF kiemelt szalagcímét, az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából felolvasóestet tartó, s azon új írásait bemutató skót költőnő legújabb kötetéhez kapcsolódva. Augusztus végén már tudni lehetett, érkezik az új könyv ősszel.
A Méhek, Carol Ann Duffy első verseskötete azóta, hogy 2009-ben Andrew Motion-t követően kiérdemelte a „Poet Laureate” (udvari költő) címet. Sorrendben közvetlen munkája ez a hat esztendeje napvilágot látott Mámor-gyűjtemény óta (válogatások ugyan jelentek meg, és születtek versek a hercegi mennyegzőre is), de egybefüggően csak a „Rapture” tartalmazta elragadtatott és szenvedélyes történetét leszbikus románca tündöklésének és hattyúdalainak, amivel aztán el is nyerte a 2005-ös TS Eliot-díjat.
A kötet nem érzéketlenül fókuszál, inkább művészien szerveződik az apró szárnyas rovar, mint szimbólum köré, melyet a borító is fémjelez egy halványkék alapon fénylő méhecskét körülvevő arany lépsejt-rajzolat megformálásával. A kötet keretes szerkezetét az első- és záró oldalakon olvasható, méhekről szóló versek körvonalazzák. Máshol az olvasó csak elszórtan találkozhat az összeállításban e témával, mint például a Georgikák IV. Könyvének bájos részletében „Virgil méhé”-vel, melyet a szerző a 2009-es koppenhágai Éghajlatváltozási Konferencia alkalmából írt. A méhek – ha áttekintjük valamennyi költeményt – végig a veszélyben lévő természetet személyesítik meg, ahogy a virágok, a pollen és a méz is ilyen megszemélyesülő környezetben vetülnek fel.
Ettől függetlenül számos más – nem egyszer közéleti – téma is előkerül. Találhatunk itt, egyebek mellett olyan költeményeket, mint a „Last Post” /Utolsó üzenet/, mely az Első Világháború utolsó veteránjainak állít emléket, valamint a „Big Ask” /Nagy kérdés/, ami valójában egy szarkasztikus kérdésfelvetés és egyben felelet Saddam és Irak kapcsán. A szintén e témakörhöz kapcsolható művek más darabjai, például a 2009-es cockermouth-i árvízzel, az eltűnt szilfákkal, Dorothy Wordsworth-szel, skóciai vidámságokkal, a Nílussal, a Loch Ness-i Arvon Alapítvánnyal, és a londoni Luke Howarddal foglalkoznak. Megint más versek röviden újraidéznek klasszikus mítoszokat és legendákat – Echo, Léda, Atlasz, Ahillész –, mások Shakespeare-darabokat magyaráznak.
Duffy verseiben gyakran rendez éles kirohanásokat a modern mezőgazdasággal szemben, mégis – személyességük okán – a legjobbnak rákban elhunyt édesanyját gyászoló versei hatnak, vagy életigenlő sorai tinédzser lányáról, Elláról. Ilyen az „Életvíz” is, mely gyönyörűen idézi meg anyja utolsó, hozzá szóló szavait, s vetíti át a képeket lánya és saját maga kapcsolatára a jelenben.
„Életvíz, mit egy anya hoz
éter-sötét csenden át szomjazó lányának...”
A fennen adaptáltak megrendítő, szívhez szóló, jóslat-értékű sorok is lehetnének (ha Kappanyos András egyszer rájuk talál, és a tőle megszokott érzékkel lesz magyar fordítójuk).
Sir Andrew-ról, Duffy címelődjéről udvari költőként, úgy tudják, nem kérelmezte a titulussal járó pozíciót, költői jelenléte mégis lendületesnek, s felmutatott költészete a nagyközönség jogos bámulatára méltónak bizonyult. Írásait sosem irányította tudatosan, személyéhez köthetően a közszereplés irányába. Szavai mindig természetesek és egyszerűek maradtak, a mesterkéltségnek még csak nyomát sem lehetett fellelni munkáiban.
C.A. Duffy egészen más jellegű problémával szembesíthetó. Munkái nem egyszerűen jól kidolgozott szabadversek, inkább tudatosan meghökkentőek avagy mesteri hangulatfokozók. Minden egyes költeménye felér egy kreatív angol leckével, mely a nyelv született ismerőit is próbára teszi. Szinte minden verse kihívást jelent. Meglehet, ez a fajta jellegzetesség teszi rajongóivá az angolszász diákságot, nem beszélve számos európai követőjéről, de szimpatizánsaira lelhetünk még a brit kocsmák, pubok vendégei között is.
Olykor igyekszik bájos és egyben óvatos lenni, vagy ahogy ő fogalmaz: könyörületesen mérsékletes. Ezt a whisky dicséretére írt versében – a Drams /Hörpintések/-ben –, három soros jelmondat hirdeti:
„Árpa, víz és tőzegkocka
idő, tájkép és a múlt:
malátástól jól lefut...”
Mindemellett számos kritika is éri kimértségét, hisz egy idő után ez már fárasztónak hathat. Rengeteg alliterációt alkalmaz, és nem mindig a legkifinomultabb ízléssel, a legjobb szövegkörnyezetben. Rosszat - rossz helyen. Számtalan feleslegesnek tűnő szókombinációba mélyed, udvariassági köröket téve, s ez talán még angolszász szóhasználatban is sokak számára a mesterkéltség egyértelmű jele. Néha pedig a végletekig nyers, de ezzel már jó párszor szembesülhetett a magyar olvasó, korábbi köteteit lapozva.
Motion és Duffy is olyan emberek – hallomás szerint –, akik látszólag elutasítják a címeres költőséggel járó kiemelt figyelmet, ám Philip Larkin (a költőnő esetére mutatva elődjével szemben) úgy véli, könyveiben kevésbé találhatók olyan részletek, melyek szakmai tekintélyét és emlékezetességét húznák alá: „Carol Ann Duffy-nál túl sok a verbális tánc, és túl kevés a hétköznapian kimondott szó, főképp ettől nem válnak igazán személyessé a versek. Méltán teheti le úgy a könyvet az olvasó, hogy azt gondolja, ha ez költészet és költőiség, akkor túlontúl jelentéktelen ahhoz, hogy művészetnek lehessen nevezni. Bárcsak ne lenne igazunk!”
