Carol Ann Duffy „The Bees” című kötetéről - Írta: Landorhegyi Zoltán - Szerkesztette: Szinay Balázs (Comitatus Folyóirat, 2011. október 15.)

„Minden egyes költeménye felér egy kreatív angol leckével, mely a nyelv született ismerőit is próbára teszi” – így képzelhetjük el az EIBF kiemelt szalagcímét, az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából felolvasóestet tartó, s azon új írásait bemutató skót költőnő legújabb kötetéhez kapcsolódva. Augusztus végén már tudni lehetett, érkezik az új könyv ősszel.

A Méhek, Carol Ann Duffy első verseskötete azóta, hogy 2009-ben Andrew Motion-t követően kiérdemelte a „Poet Laureate” (udvari költő) címet. Sorrendben közvetlen munkája ez a hat esztendeje napvilágot látott Mámor-gyűjtemény óta (válogatások ugyan jelentek meg, és születtek versek a hercegi mennyegzőre is), de egybefüggően csak a „Rapture” tartalmazta elragadtatott és szenvedélyes történetét leszbikus románca tündöklésének és hattyúdalainak, amivel aztán el is nyerte a 2005-ös TS Eliot-díjat.

A kötet nem érzéketlenül fókuszál, inkább művészien szerveződik az apró szárnyas rovar, mint szimbólum köré, melyet a borító is fémjelez egy halványkék alapon fénylő méhecskét körülvevő arany lépsejt-rajzolat megformálásával. A kötet keretes szerkezetét az első- és záró oldalakon olvasható, méhekről szóló versek körvonalazzák. Máshol az olvasó csak elszórtan találkozhat az összeállításban e témával, mint például a Georgikák IV. Könyvének bájos részletében „Virgil méhé”-vel, melyet a szerző a 2009-es koppenhágai Éghajlatváltozási Konferencia alkalmából írt. A méhek – ha áttekintjük valamennyi költeményt – végig a veszélyben lévő természetet személyesítik meg, ahogy a virágok, a pollen és a méz is ilyen megszemélyesülő környezetben vetülnek fel.

Ettől függetlenül számos más – nem egyszer közéleti – téma is előkerül. Találhatunk itt, egyebek mellett olyan költeményeket, mint a „Last Post” /Utolsó üzenet/, mely az Első Világháború utolsó veteránjainak állít emléket, valamint a „Big Ask” /Nagy kérdés/, ami valójában egy szarkasztikus kérdésfelvetés és egyben felelet Saddam és Irak kapcsán. A szintén e témakörhöz kapcsolható művek más darabjai, például a 2009-es cockermouth-i árvízzel, az eltűnt szilfákkal, Dorothy Wordsworth-szel, skóciai vidámságokkal, a Nílussal, a Loch Ness-i Arvon Alapítvánnyal, és a londoni Luke Howarddal foglalkoznak. Megint más versek röviden újraidéznek klasszikus mítoszokat és legendákat – Echo, Léda, Atlasz, Ahillész –, mások Shakespeare-darabokat magyaráznak.
 

Duffy verseiben gyakran rendez éles kirohanásokat a modern mezőgazdasággal szemben, mégis – személyességük okán – a legjobbnak rákban elhunyt édesanyját gyászoló versei hatnak, vagy életigenlő sorai tinédzser lányáról, Elláról. Ilyen az „Életvíz” is, mely gyönyörűen idézi meg anyja utolsó, hozzá szóló szavait, s vetíti át a képeket lánya és saját maga kapcsolatára a jelenben.

„Életvíz, mit egy anya hoz
 éter-sötét csenden át szomjazó lányának...”
 

A fennen adaptáltak megrendítő, szívhez szóló, jóslat-értékű sorok is lehetnének (ha Kappanyos András egyszer rájuk talál, és a tőle megszokott érzékkel lesz magyar fordítójuk).

Sir Andrew-ról, Duffy címelődjéről udvari költőként, úgy tudják, nem kérelmezte a titulussal járó pozíciót, költői jelenléte mégis lendületesnek, s felmutatott költészete a nagyközönség jogos bámulatára méltónak bizonyult. Írásait sosem irányította tudatosan, személyéhez köthetően a közszereplés irányába. Szavai mindig természetesek és egyszerűek maradtak, a mesterkéltségnek még csak nyomát sem lehetett fellelni munkáiban.

C.A. Duffy egészen más jellegű problémával szembesíthetó. Munkái nem egyszerűen jól kidolgozott szabadversek, inkább tudatosan meghökkentőek avagy mesteri hangulatfokozók. Minden egyes költeménye felér egy kreatív angol leckével, mely a nyelv született ismerőit is próbára teszi. Szinte minden verse kihívást jelent. Meglehet, ez a fajta jellegzetesség teszi rajongóivá az angolszász diákságot, nem beszélve számos európai követőjéről, de szimpatizánsaira lelhetünk még a brit kocsmák, pubok vendégei között is.

Olykor igyekszik bájos és egyben óvatos lenni, vagy ahogy ő fogalmaz: könyörületesen mérsékletes. Ezt a whisky dicséretére írt versében – a Drams /Hörpintések/-ben –, három soros jelmondat hirdeti:

„Árpa, víz és tőzegkocka
idő, tájkép és a múlt:
malátástól jól lefut...”

Mindemellett számos kritika is éri kimértségét, hisz egy idő után ez már fárasztónak hathat. Rengeteg alliterációt alkalmaz, és nem mindig a legkifinomultabb ízléssel, a legjobb szövegkörnyezetben. Rosszat - rossz helyen. Számtalan feleslegesnek tűnő szókombinációba mélyed, udvariassági köröket téve, s ez talán még angolszász szóhasználatban is sokak számára a mesterkéltség egyértelmű jele. Néha pedig a végletekig nyers, de ezzel már jó párszor szembesülhetett a magyar olvasó, korábbi köteteit lapozva.

Motion és Duffy is olyan emberek – hallomás szerint –, akik látszólag elutasítják a címeres költőséggel járó kiemelt figyelmet, ám Philip Larkin (a költőnő esetére mutatva elődjével szemben) úgy véli, könyveiben kevésbé találhatók olyan részletek, melyek szakmai tekintélyét és emlékezetességét húznák alá: „Carol Ann Duffy-nál túl sok a verbális tánc, és túl kevés a hétköznapian kimondott szó, főképp ettől nem válnak igazán személyessé a versek. Méltán teheti le úgy a könyvet az olvasó, hogy azt gondolja, ha ez költészet és költőiség, akkor túlontúl jelentéktelen ahhoz, hogy művészetnek lehessen nevezni. Bárcsak ne lenne igazunk!”

Hangulata van a napsütésnek, végre ahogy körbefonja a város házait, s bejárja a tájat, megmosolyogja az útmenti fákat, s amint a tereket barangolja át. Mit barangolja, hisz körbe rohan! Az ember ilyenkor dilemmával küszködik: kinn is lenne, hogy habzsolja a tavaszt, s tömje a bőre alá, a retinája mögé, de be is kucorodna, ha jó a társaság.

Mert jó társaságból nem volt hiány szombat délután, április idusának másnapján. Hétvégi sétánk első állomásaként a SpinozaHázba voltunk hivatalosak, az Éden Művészeti Hálózat hagyományteremtőnek szánt rendezvényére. Megszokásból írhattam volna versfelolvasó estet is, de a Beri Róbert (Beró) szervezésében zajló esemény nem nélkülözte a prózát, zenét és a képzőművészetet sem, rögtönzött tárlatán.

Emlékszem, még tavaly decemberben ejtett szót Beró terveiről, a Fazekas Gimnáziumban beszélgettünk a közelgő távlatokról. Jó lenne pezsdülni, nyüzsögni, gyakrabban összejönni, hiszen ez élteti a művészeteket. Jó megosztani az emlékeket, a papírra vetetteket, és a miliő sem mindegy. És ez nem élményhiányos környezet. A Dob utcai Spinoza Színház, a pesti Broadway kellős közepe, fáradhatatlan inspirációkat szül az emlékező elmének, ez immár bebizonyosodott. S ahogy a fáradhatatlan szervező megálmodta, a tavasz most már igazán elkezdődött, egyre gyakoribb találkozásokkal. Csak legyen a fej, amit kapkodni lehet.

Az otthonos kis kamara teremben körbetekintve teltházasnak tűnt az örvendetes igyekezet. Az Éden-hálózat színe-java képviseltette magát: (a teljesség igénye nélkül) ott ült közöttünk Márté Zsuzsanna Fruzsina, Varga Nóra, Csintalan Ila, Dóka György, Mildner Katalin, Szecsődy Kristóf, Cseri János, Meyer József, Cseh Györgyi és Balázs László is. Illusztris vendégsereg kerekedett, s nem lehet kihagyni Juhász Magda írónő állandón mosolygós arcát, s még valakit, aki ott volt csendben, a háttérben figyelve, Petz György tanárurat, irodalmárt.

Most köszönök, most köszönjetek.
Ki tudja, holnap már nem lesz rá
Idő,
elbúcsúznom, csak elrejt
majd a Múlt;
pár perces hiányom
árnya egyre nő.

/részlet - Dóka György: Most szeretek.../

Beszélgetés kerekedett, színpadi, de korántsem színpadias. Beró kérdezett, kezdetben nem annyira kötetlenül még, de aztán egyre felszabadultabban - talán ezt még a körben jelenlévő Szinay Balázs, kritikus sem vetheti a szemére -, az alkotók pedig hosszabb-rövidebb életutakat vázoltak fel az érdeklődők előtt. A bemutatkozásokat két-három alkotás követte, a szerzők tolmácsolásában. Amikor pedig már szakavatott felolvasóra volt szükség, Bocsi Beáta interpretált a pulpituson.

Kiemelkedő pillanatoknak tartottam Dóka György bemutatkozását, szecessziós álomvilágát úgy az írott művek terén, mint grafikai alkotásai bemutatásakor. Mildner Katalin szintén rajzokkal érkezett, nem akármilyenekkel, de számíthat az érdeklődő hamarosan közre kerülő fényképeire is a rendezvényről. Nem elhanyagolható meglepetés volt Cseh Györgyit hallgatni, különös versi színvilága és szimbolikája napokig visszaköszön majd még, de Juhász Magda író-költőnő sem okozott kisebb derültséget és katarzist, mikor az előre megbeszélteket sutba dobva, saját műve mellett egy kedvelt költőtárs, Grigó Zoltán versét tolmácsolta.

Hangulata van a napsütésnek, s a találkozásoknak így a tavasz igazi kezdetén. A két óra elillant, majd a népes vendégsereg is, annál gyorsabban. Elsietett a művészet a hétvégét ünnepelni.

A hétvége pedig a művészeteket ünnepelte: az írottat, a lefirkantottat és a megszerkesztett képi élvezeteket, no meg a kulináris élményeket. Párom meghitt társaságában először a Spinoza Kávéház capuccinojából vettük ki a részünk, jól esett, mint ahogy a minden igényt kielégítő felszolgálás is. Aztán török salátabárba vezetett az utunk a Dob utca-Károly körút sarokszerkezetén.

Egy török vendéglőben ne keresd a közép-európai színeket és szabályokat! Oda sem szabad nézni, ha az utcáról betérő tulajdonos és barátai, pillanatok alatt az ételpult mögé kerülnek kézmosás és bármiféle higiénés elvárást betartva. Annyit nem érdemel az egész, kár erőt pazarolni a felháborodásra. Mert a lényeg a salátában van, ami fantasztikus. A lecsós padlizsán, s paradicsomos feta ízvilága is feledhetetlen.

Aztán a séta a Dohány utcában, majd a Váci utcán át a Vörösmarty téren. Mint mondottam volt, a hétvége a művészeteket ünnepelte. A téren mosolygó emberek pedig az utcazenészeket. A szaxofon hangját itt (a Gerbeaud előtt), s az üvegpoharak szívet melengető hangját a másik oldalon, kifejezetten virtuóz kezek alatt. Ünnepi hangulata volt a napsütésnek, s a szombat délutánnak újra a városban kinn.

Az Univerzum csendje nem az a csend. Igazán nem is sejthetjük, mennyire nem. Mikor világok lelik egymást a végtelenben, mikor életek s a fizika máig fel nem tárt törvényeinek engedelmeskedő, élettelennek tűnő, gigászi elemek, no meg a mikrokozmosz találkoznak, s tehetik ezt percenként milliószor évmilliárdok óta, mindent elsöprő hangzavar üdvözli kulcsolódásukat. Csak látszólag sehol a közeg, mi közvetítse az orkánokat. Elmeszaggatón érdekes a Mindenség. Feszül ez a csend, és feszít.

Nem csak a hangok hiánya lehetne a csend. Létezhet a szélcsend, a napszélcsend, a gondolkodó elme háborítatlan magánya. De az a csend nem létezik. Vagy csak pillanatokra, mert nem lenne esztétikus. Nem lenne szép az Univerzumtól.

Mi az a szépség, mi az esztétika? Talán az ellentétek egyensúlya, színorgia. Az anyag és az antianyag örök küzdelme, evolúciók olykor fejvesztő farkastörvénye, életteli planéták s a csupasz űr kontrasztja, a rend és örök káosz összeölelkezése. A szerelem, jelentsen a szó tengernyi küzdelmet vagy boldog elégedettséget és harmóniát minden vonásban. A veszteségek és rátalálások. Talán mindahány...

Lehetnének e mondatok eltervezett novellám kezdősorai is akár, ám ezúttal egy új blogot nyitok velük. Új napló, egy új fejezet az életemben. Gavallér-csapdám félig-meddig okafogyásán építkezve vettem az útirányt újabb célok felé, miközben az irodalom örök társam marad. A másik társ, az igazi, már itt van mellettem, egyre közelebb. Örülök Neked Édesem!

Korábbi naplóm nem fejeződik be, csak elkanyarodik. Talán nem tekinthető rossz ómennek, hogy a címadó írás máig nem sikeredett készre, az Univerzum Esztétikájának rövidebb beteljesedést szentelek. És figyelek, most már egyre több mindenre, aminek (kellő képzavarral) hangot is kívánok adni. Lesz itt napi rácsodálkozás, és heteket meghatározó. Ha sikerül. Rajtam fog múlni. Ami kimaradt a Gavallér-csapdából, itt lesz a helye.

Mert ha sikerül, értekezhetünk utazásokról, irodalomról (ez a legfőbb cél), zenéről (így nehezebb), alkalmakról és alkalmatlanságokról, és napi munkáimról. Ez a hét például egy megbízásról szól: apokrifeket kell fordítani, ami a Bibliából kimaradt. Nem lesz kis feladat. De semmi sem lehetetlen.